Próxima Paragem

2016-ban volt szerencsém közel fél évet eltölteni a portugál fővárosban, mely egy külön kis világ az országon belül. A város remek boraival és gasztronómiájával, gyönyörű, színes házaival, messze földön híres utcai művészetével és melankolikus hangulatával az egyik legkülönlegesebb kis főváros, melyben valaha jártam.

Ugyan egy Budapesttől nagyon különböző hangulatú és építészetű városról beszélünk, mégis pillanatok alatt otthon éreztem magam. A legelső jellegzetesség ami szembe tűnt, az a belvárosi utcákat borító végeláthatatlan macskakő. Ennek a típusú burkolatnak megvannak az előnyei és a hátrányai is... Egyrészt nagyon egyedivé és barátságossá teszi az utcákat, másrészt viszont ember legyen a talpán aki megáll rajta esősebb időben, ugyanis rettentően tud csúszni.

Mivel óceánparti városról beszélünk, az esőzések és erősebb szelek nem ritkák, viszont amint kisüt a nap, akár télen is rövid ujjúra vetkőzhetünk. A napsütésnek itt nem csak a meleg miatt van jelentősége, hanem azért is, mert ilyenkor mutatkozik meg igazán a város szépsége. A millió színes kis házacska, és a falakon gyakran megfigyelhető mintás csempeborítás (fűtés szinte sehol sincs kiépítve, helyette a csempe jó hőszigetelő hatását használják ki) ilyenkor új életre kelnek. A „hét domb városa” ráadásul számtalan olyan kilátóponttal rendelkezik, ahonnan ezek a gyönyörű, színes házak tökéletesen megfigyelhetőek.

Az utcai művészetek még tovább színesítik a portugál fővárost. Utcai festők hada, zenészek, táncosok, és a falra festett graffitik - vagyis nevezzük inkább „műalkotásoknak” - tesznek minden sarkot még izgalmasabbá. Bizony, a graffitikultúra itt soha nem látott szintekre lépett. A szó többé nem az aluljáró frissen festett falára fújt értelmetlen betűkombinációkat jelenti, sokkal inkább gondosan megtervezett, gyakran egész falakat beborító alkotásokat. Nem egy lisszaboni művész vált híressé saját graffiti stílusáról és lélegzetelállító kreálmányairól. A kormány pedig nem hogy betiltaná, még támogatja is az utcai művészet ezen formáját, mely a városkép egyik meghatározó eleme. LX Factory néven külön kis komplexum is üzemel a város peremén, ahol a legkülönfélébb művészek mutathatják meg magukat. A galériákon, design-kisvállalkozásokon és kézműves fagylaltozókon túl a graffiti művészek különféle alkotásaiban is gyönyörködhetünk itt.

A hely az Alcântara nevű városrészen található, nem messze Lisszabon egyik legszebb kerületétől, Belémtől. Ez utóbbi az a rész, ahova, mindenképpen érdemes ellátogatni, ha az ember a városban jár. Nekünk tátva maradt a szánk, mikor legelőször a villamosról leszállva a csodálatos, hatalmas parkban, törtfehér épületekkel körülvéve találtuk magunkat. Itt található a Szent Jeromos-rend kolostortemploma, a híres Belém-torony, és a Felfedezések emlékműve is (az emlékmű 33, a felfedezések korában élt uralkodót, utazót, térképészt, művészt, tudóst és misszionáriust ábrázol).

Nem utolsó sorban pedig itt, a kolostortemplom melletti cukrászdában kapható az eredeti Pastel de Belém sütemény, mely személyes kedvencem. A portugál édességet a történet szerint a kolostor szerzetesei készítették el először, hogy szorult helyzetükben egy kis bevételforráshoz jussanak. A sütemény annyira sikeres lett, hogy azóta is látogatók ezreit vonzza a cukrászdába, és számtalan cukrász próbálja elkészíteni a másolatát. Azonban az eredeti recept hét pecsétes titok, és a márkanevet is szigorú védjegy óvja, így a város többi éttermében kapható, az eredetire kísértetiesen hasonló desszert a Pastel de nata nevet viseli. Az eredeti receptet 6 titokgazda ismeri csupán, akiknek különböző szabályokat kell betartaniuk, hogy a titok biztos kezekben maradjon, és ne vesszen el. A „titkos társaság” tagjai nem utazhatnak együtt, nem ülhetnek egy autóba, és még az étteremben sem rendelhetik ugyanazt, nehogy egyszerre történjen velük valami végzetes.

Ha kigyönyörködtük magunkat a külvárosban, térjünk vissza kicsit Lisszabon óvárosába. Ahogyan már említettem, a város hét dombra épült, ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint pár napi gyaloglás után a vádlinkat gyötrő izomláz. Ha ezt szeretnénk elkerülni, szálljunk fel a kis utcákban kanyargó, híres portugál villamosok egyikére, melyek veszélyesen szűk helyeken száguldoznak, és olyan emelkedőket is megmásznak, amikről a budapesti villamosok nem is álmodhatnak. (Az alábbi képen épp az egyik dombot megmászó, külön e célra kialakított jármű látható.)

Ha végre feljutottunk a csúcsra, nagy valószínűséggel belebotlunk valamelyik kilátóba, ahonnan a korábban már említett, csodálatos látvány fogad bennünket. Mind közül a legszebb kilátás a város legmagasabb pontjára épített Szent György vár kertjéből nyílik, ahol pávákkal körülvéve, igazi történelmi környezetben csodálhatjuk azt.  A vár Lisszabon egyik legfontosabb műemléképülete; nevét a Portugáliában rendkívül népszerű Sárkányölő Szent Györgyről kapta. Bár a várost sújtó földrengések többször megrongálták az amúgy több mint ezeréves múltra visszatekintő építményt, azóta részben helyreállították, így szinte teljes pompájában várja a látogatókat. (Az alábbi képen a háttérben magasodó dombon látható a Szent György vár)

Ha a város minden szegletét körbejártuk, és szeretnénk kipihenni a városnézés fáradalmait, látogassuk meg az egyik közeli strandot, és ismerjük meg Portugália egy másik arcát. Lisszabonnak nincs saját strandja, de 20-30 perces utazással máris gyönyörű, homokos partokon találhatjuk magunkat (Carcavelos, Cascais, Caparica stb.) ahol akár egy egész napot is eltölthetünk úgy, hogy észre sem vesszük. A főváros már önmagában is annyira magával ragadó, és annyi látnivalóval szolgál, hogy a strandlátogatást inkább hosszabb tartózkodás esetén ajánlanám, de akkor mindenképp. Én tél végétől nyárig voltam a városban így bőven volt időm felfedezni a közelben fekvő partokat. Nem bírtam kivárni a melegebb hónapokat, így már februárban Carcavelos partjain vettem szörfleckéket.

Azoknak, akik a strand felé veszik az irányt, három dolgot tudok tanácsolni:

1.: ha kicsit vállalkozóbb szelleműek, az említett szörfleckéket semmiképp ne hagyják ki;

2.: készüljenek fel, hogy mindenükbe homok fog menni (egyfolytában fúj a szél);

3.: itt felhős időben is úgy leéghetünk, hogy aztán leülni sem bírunk majd, így mindig legyen nálunk naptej.

Ezek voltak tehát Lisszabon látványosságai, és saját tapasztalataim dióhéjban. Amit azonban nem tudtam, sőt talán nem is lehet leírni, az a különleges hangulat, mely a várost uralja. A természeti katasztrófák, földrengések, a cunami és tűzvész által sújtott város, mintha nem is törődne többé a jövővel... Mindezt persze a jó értelemben. Az omladozó falak és málló vakolat, az évszázadok óta szinte változatlan városkép itt teljesen természetes. Akárcsak ez, úgy a helyiek viselkedése is azt tükrözi: minek foglalkoznának a múlttal, vagy a jövővel, ha a jelennel is lehet. Ők nem siettetnek semmit, kiélvezik a pillanatot, jókat esznek, isznak, táncolnak és énekelnek akár a belváros kis utcáin is. Ahogy mondani szokás, „Isten malmai lassan őrölnek”... ez Lisszabonra különösen igaz, azonban ez a könnyed rendezetlenség és derűs, kötetlen életérzés egy Közép-Európai számára leírhatatlanul kellemes és felszabadító. Ezt nem lehet elmagyarázni, át kell élni.

Ne maradjatok le következő megállóinkról! Kövessetek minket Facebook és Instagram oldalainkon is!